Először is szögezzük le: a nagymamák a legcsodálatosabbak a világon, és (szinte) kivétel nélkül mindegyikük konyhatündér. Az enyém is az volt, mind a kettő.
Apai nagyanyám harmincnégy éve meghalt, de nincs olyan nap, hogy ne jutna eszembe, annyira szerettem. Mondjuk azt is be kell ismernem, hogy nehéz is lenne nem gondolni rá, amikor egyre gyakoribb az a reggel, amikor valamilyen furcsa oknál fogva ő néz vissza rám a tükörből!
Nem csak nosztalgiából és jólneveltségből mondom, hogy nincs és nem is lesz a földön olyan jó húsleves, mint az övé. Titka nem volt, de a kertben bogarászó tyúkot, és azokat az ízes zöldségeket, amiket akkor húzott ki a földből, amikor a levest főzte, egyszerűen nem tudom űberelni.
A pesti mama sóletje is kitűnő volt
A sólet igen, de a húsleves neki például nem ment. A Garay téren sokkal gyengébb volt a felhozatal alapanyagokból, mint Erdőbényén. Ez van. Viszont senki nem rántotta úgy a csirkét, mint ő.
Fogalmam sincs miért jutott eszembe mégis az a pár étel, amitől egyszerűen el voltam borzadva, és felháborodottan meséltem anyámnak, mikkel is akart a mama megetetni a nyáron, és amikor közöltem vele, hogy az teljesen kizárt, hogy én ezeket megegyem, akkor még válogatós pestinek is nevezett.
A torták réme
Az a bizonyos torta egészen biztosan nem nekem készült, én ugyanis februári vagyok, azt pedig egy nyári napon találtam a hűvös hátsó szoba asztalán. Valahova talán vittük, a részletekre nem emlékszem, csak arra, hogy jó illata volt így aztán nem tudtam megállni, hogy az ujjammal le ne szedjek előbb az oldaláról, majd a tetejéről is egy kis krémet.
Amikor ugyanis először kóstoltam a krémet, rájöttem, hogy ez nem stimmel. Valami vajas dolog volt, íze csak a vaníliás cukoré, de nem olvadt el benne a cukor, hanem ropogott a fogam alatt. Amikor a tetejéről kapartam le a tesztelendő mennyiséget, határozottan éreztem, hogy ez nem porcukorral, hanem kristálycukorral készült. Álltam az asztal mellett, a térdemről kicsit csorgott a vér, mert nem sokkal azelőtt elestem, így aztán teljesen helyénvalónak éreztem, hogy megjutalmazom magam a krémmel.
Mire mama előkerült, a torta oldaláról – valahogy – teljesen eltűnt a máz, a teteje viszont pont egy gyerekujjnyi sávban csíkos lett. Amikor kérdőre vont, halálosan megsértődtem, hiszen a torta rossz volt, ezt akárki megmondhatta volna, de csak én voltam olyan őszinte abban a pillanatban. A miért, anyád talán jobbat csinál kérdésre magabiztosan válaszoltam, hogy sokkal, mert ő a boltban veszi a tortalapot, és pudinggal keni meg.
Valami gyanús úszik a vájdlingban
Ha nyár, akkor fejes saláta szezon a mama kertjében is. Mondtam is neki, hogy jöhet a tojásos nokedli salátával, de igazából én mindenhez megeszem, csak ne legyen túl ecetes a leve. Kiderült, hogy a mama nem szereti a tojásos nokedlit, de a kedvemért főz, és végre, pesti nyápic létemre eszek egy kis vitamint is, saláta formájában.
Csakhogy a nagyanyám féle saláta egyáltalán nem ropogott, de még csak zöld sem volt, viszont algaszerűen úszott az ecetes lében, ugyanis le lett forrázva. Mert azt úgy kell enni.
Én előtte ilyen rémséget még soha nem láttam, és bár készségesen próbáltam a villával kimenteni a zöld szörnyeket a léből, egyszerűen nem vitt rá a lélek, hogy a számhoz emeljem.
De ha ez nem lett volna elég, másnap nagyanyám még fokozni is tudta az iszonyatot: nagyapámnak saláta főzeléket készített vacsorára!
És most negyven évvel később be kell vallanom, megszerettem a salátafőzeléket! Sőt, egyik kedvencem lett. Bocsánat mama!
Akkor mit főzzek neked kisunokám?
Erre azonnal tudtam a választ, ha tényleg kényeztetni szeretnének itt engem, akkor legyen tejbegríz, válaszoltam. Lett is. Fahéjas cukorral és barnított vajjal!
Fogalmam sincs, honnan eredt nagyanyám barnított vaj mániája, de sok mindent készített vele, és bevallom, azóta is keresem a jóféle házi vaj ízét frissen, vagy megbarnítva. De akkor a tejbegríz meggyalázásának éreztem. Még szerencse, hogy nagyapám boldogan locsolta a saját adagjára a nekem járó vajat is.
Vélemény, hozzászólás?